Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
...
of
358
Engem a gondolkodás szabadsága már nagyon fiatalon rabul ejtett.
Nagy-laczkó Balázs
Hiszen ha körülnézel, a növények se mind ugyanarra jók. A gólyahírek szépek, ők erre jók. A maga módján a barka is. A bodzabokor viszont egyáltalán nem szép, de nagyon finom szörpöt lehet csinálni belőle. A csalánnak pedig gyógyhatása van. Egyikről sem mondhatod azt, hogy hiábavaló lenne.
Mégiscsak különös belegondolni, különös tudni, hogy van kezünk, vannak lábaink, tudunk mozogni, beszélni, érzékelni, gondolkozni, hogy lélegzünk, hogy ver a szívünk, meg egyáltalán, hogy életben vagyunk, és hogy ilyen formában vagyunk életben. Pedig mindnyájan természetesnek vesszük, hogy így van, meg hogy kizárólag önmagától van így.
Amikor letörsz egy gallyat a fűzfáról, és leszúrod a földbe, azonnal gyökeret ereszt, és új fa lesz belőle. Azáltal lesz új fává, hogy saját maga is gyökeret eresztett. Amikor egy szilvafa sarjakat indít a gyökeréről, és kinőnek körülötte a sarjak, mindegyikből egyenként új fa lesz. A saját törzseik meg a saját ágaik teszik új fákká őket, nem pedig a gyökerük, ami egyébként mindannyiukban közös. Egyetlen élőlényről se tudni, hogy mitől lesz saját magává, hogy mitől tekintjük annak, mégis biztosan tudjuk róla, hogy nem azonos azzal, amiből származik.
Vegyük például az első egysejtűt! Egyáltalán nem voltak szülei. Egyszerűen csak lett a semmiből. Összeépítette magát mindenféle vegyi anyagokból, aztán elkezdett élni. Elkezdett mozogni, táplálkozni, szaporodni, meghalni, és azóta sem értem, hogy miért volt erre szüksége. Sokkal egyszerűbb lett volna vegyi anyagoknak maradnia. Miért volt szüksége például arra, hogy meghaljon?
Alig van úgy, hogy ne téged látnálak magam előtt. Néha csak a szemedet vagy a mosolyodat, meg ahogy jársz, a rugalmasságodat, a mozdulataid ívét, a lépteid simaságát, vagy ahogy a ruháid esnek a melleiden, és majd beleőrülök, amikor visszagondolok rá, hogy milyen volt tartani téged a karjaimban, hogy milyen volt simogatni a derekadat, vagy milyen volt egyszerűen csak babrálni kicsit a hajaddal. Nekem is ugyanúgy hiányzik. Olyasmi ez kicsit, mint a szomjúság, amikor már a puszta emléke is kedvessé válik bennünk a víznek. Érezzük a hűvösét, halljuk a csörgedezését…
Elnéztem itthon a cserebogarakat még tavasszal. Tulajdonképpen az egész életük arról szól, hogy a föld alatt élnek, és esznek. — Kertásáskor mindig egy csomót kiszedünk belőlük. — Utána, ha már eleget ettek, bebábozódnak, kikelnek, és cserebogár lesz belőlük. Erre készültek egész eddigi életükben, viszont már csak egy pár napjuk van hátra, hogy párosodjanak, meg hogy repkedjenek egy kicsit sötétedéskor, és annyi. Közben pedig vadásznak rájuk a madarak, meg például az autók is sokat elütnek belőlük. Hallani mindig a koppanásukat a kocsi elején, amikor felkenődnek. Én pedig azon gondolkoztam, hogy ha egy cserebogár kikel a bábból, és rögtön az első repülésével nekimegy egy autónak, volt-e bármi értelme annak, hogy élt, hiszen mivel nem tudott szaporodni, nem érte el vele azt, amit kellett volna.
Talán ha tudnám, hogy miért kellett így lennie, hogy mért pont nekünk nem sikerülhetett, meg hogy mért szenved mindenki, aki él! Hiszen még a fák is teli vannak fájdalommal meg félelemmel. Mi pedig keressük rá a magyarázatot, pedig nem hiszem, hogy valaha is meg fogjuk találni.
Érdekes lenne tudni hogy a saját szenvedéseink hol vannak a 10-es skálán... Csak sejthetjük hogy másoknak mi jut, és mennyi. De csak a sajátunkat ismerjük igazán ... s ezt próbáljuk elhelyezni valahol a világegyetemben. Néha talán könnyebb attól nekünk, hogy azt gondoljuk a mi problémánk a legnagyobb. De igazából nem tudjuk... S ezt be is bizonyítja néha az élet, amikor a szarkupacunkra dob meg egy lapáttal ...
Aztán amikor elkeseredetten, zokogva és a falat kaparva találkozunk valakivel, aki még ennél is rosszabb helyzetben van, akkor a saját koordináta rendszerünkben elmozdul a pozíciónk ... s mi kicsit elszégyelljük magunkat.
Valakihez akarok költözni,
Valaki mellet felébredni,
Átölelni, rámosolyogni az arcára,
Huncutkodni, az ágyában,
Szeretni, átölelni,
És később a hiányától, könnyet vetni,
Nem sokat kérek, mégis annak látszik,
De hát ez ellen,
Mi emberek, semmit se tudunk tenni?
Tudnánk, persze,
De meghátrálunk,
Oly kudarcosan, hátrébb állunk,
Legyen bármi, tudok várni,
Míg a kés a nyakamba, nem szeretne várni.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló