Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Minden történet véget ér valahol, de az életben minden vég valami újnak a kezdete!
Talmud
Vagy folyamatosan fejlesztünk, és mindig újabb fogyasztói értékeket hozunk létre, vagy meghalunk.
"Nem is fogtam fel mikor mellettem voltál
Hogy mit ér az, hogy öszintén karoltál
De most már, tisztán látok
Hogy nem vagy itt igy érzem igazán hiányod
Minden percben csak rád gondolok
És sajnos hiába kértem bocsánatot
Ennek nem igy kellet volna hogy vége legyen
Bárcsak ujra itt lennél velem."
"-Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca... -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek... Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe..."
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
„Hozd vissza hát eltűnt időmet, Midőn szívem ily zsenge volt, S bennem folyvást vers-újszülöttek Bő csermelye buzgott-dalolt, Világom még ködben kerengett Minden bimbó csodát ígért, S téptem virágok tengerét, Hol völgyeinkben árja lengett. Semmim se volt – s volt mindenem, Csalódás-vágy ,s igazság-szerelem. Szilaj vágyaknak birodalmát, A boldog-sajgó poklot add, Gyűlölség, szerelem hatalmát, Add vissza ifjúságomat!”
"A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet pedig kínt és szenvedést..."
"Kisasszonyok, ne sírjatok! A férfi mind kalandor, Fél lába itt, fél lába ott, Csak gondtalan csatangol. Ne sírj, leány, A férfiért, Légy hetyke, fürge, pörge, Csak vállat vonj, ha bánat ért - Hej, táncra, körbe-körbe! Ne nyújtsd a jajt, ne nyögd a bajt, Ha kínja olykor elfog! Míg nyár virít, míg lomb kihajt, A férfi úgyse lesz jobb. Ne sírj, leány, A férfiért, Légy hetyke, fürge, pörge, Csak vállat vonj, ha bánat ért - Hej, táncra, körbe-körbe!"
",...néztem a jelenetet, és tudtam, hogy igazából most mondanak búcsút nekem. Ugyanolyan elveszett kislány lettem, mint a többi. Most majd hazamennek, és biztos helyre félretesznek, mint egy levelet a múltból, amit soha többé nem nyitnak fel, soha többé nem olvasnak újra. És én sem tehetek mást, mint hogy elbúcsúzom tőlük, minden jót kívánok nekik, áldásom rájuk minden jó gondolatukért. Egy kézszorítás az utcán, egy elejtett tárgy amit az ember felvesz, visszavisz és átad, vagy egy barátságos integetés egy távoli ablakból, egy biccentés, egy mosoly, egy pillanat..."
"Az alma, amit a kígyó megetetett velünk, az egocentrizmus volt. A tudás, amit a halhatatlanságért cserébe kaptunk, mindössze egy téveszme: azt hisszük, miénk a világ. Nos, a világ időnként emlékeztet rá bennünket, hogy szó sincs róla, s mivel a halhatatlanságot már elkótyavetyéltük, benyújtja a számlát. Ennyi az egész."

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló