Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és belészeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irígykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!
Talmud
Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.
Aki a legkedvesebb.
Lelkünkhöz közelálló.
Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.
A szeretet mélyebben van.
Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben.
A szeretet nem kötelesség, nem feladat.
Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.
A szeretet: a szabadság jegyében áll.
Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, kit ne szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahova akaratunk fölér - ez a lelkünknek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.
A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.
Úgy hívják: szabadság.
Nincs benne kell és muszáj és az enyém és a tiéd. Nincs benne színjáték. Nincs hazugság.
Nincs idő sem - mert ahogy egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem - s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem.
Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét...
Az életem, nem is olyan ritkán, szinte már elviselhetetlen. Néha úgy érzem: feladom. És nem csak én vagyok így... Senki sem foglalkozik veled, mert mindenki a saját kínjaival van elfoglalva. Gyötrő kínok... keservesen szépek... de mindenkinek van! Mindenkinek...
"Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva."
"Eddig a lámpaoltással kezdődött számára a nap elviselhetőbb része, amikor végre elcsendesült a háló, s ő átadhatta magát annak a szelíd fájdalomnak, amely minden este megtalálta, mihelyt álomra hajtotta a fejét. Az önsajnálás zsibbasztó, szinte örömteli percei voltak ezek, s már várta a társtalan meg nem értettség, a céltalan önfeláldozás lassan felgyülemlő könnyeit, melyek lámpaoltás után percnyi pontossággal jelentkeztek. Elég volt arra gondolnia, hogy a többiek már alszanak, s máris kaparta valami a torkát. Ha ezután hazagondolt, akkor az a bizonytalan kapirgáló érzés felkúszott az orrába, majd a szemébe, s mire odáig jutott gondolataiban, hogy mindenki alszik már, otthon is, itt is, egyedül ő forgolódik álmatlanul, addigra kibuggyant szeméből az első könny."
"Minél őszintébbek és nyitottabbak vagyunk, annál kevésbé fogunk félni, mert nincs takargatnivalónk mások előtt, ezért azt gondolom, minél őszintébb valaki, annál magabiztosabbá válik."
"Ha igazán őszintén és elfogulatlanul, gondosan megvizsgálunk minden helyzetet, akkor rájövünk, nagymértékben mi is felelősek vagyunk az események alakulásáért."
„Ott feküdtem, nem tudom, mennyi ideig, mellettem az a lány. A keze könnyedén tovább cirógatta megizzadt testemet. Fojtott öröm zsibongott bennem: nem békesség volt, hanem olyasmi, mint amikor a láng ellobbantéval még fel-felparázslik hamu alatt a tűz. Nem haboznék boldognak nevezni bárkit, akinek jutott már osztályrészül valami ehhez fogható (így motyogtam mintegy félálomban), ha mégoly ritkán is ebben az életben (én például csak ez egyszer, most éreztem), s ha mégoly futólag, egyetlen röpke pillanat erejéig is csupán. Az ember mintha megszűnnék létezni, már nem is érzi önmagát, azt se, milyen kicsivé lett, hogy szinte megsemmisült, és ha bárki halandó (így elmélkedtem) csak egyetlen röpke pillanatra is belekóstolhatna abba, amibe én most belekóstoltam, rögvest görbén nézne erre a romlott világra, bántaná, mily szégyenletes a hétköznapi lét, megérezni, micsoda teher ez a halandó test...”
„Ha keresed a szerelmet, nem találod, ha keresed a párod egyedül maradsz- a magány ellen mit tehetsz?
Igaz tanácsot senki sem adhat neked, de ha őszintén megéled a szívedet, a szerelem rád nevet, ha bátran megéled az életed, a társad megfogja kezed.”
"Hallgatom szavaid, simogatnak, álmaim mögé bújnak, érzem rezgéseid... és szinte észrevétlen ébred testünk... az esőtől ruhánk ránktapad, gőzölög bőrünk melegétől minden perc... halkan súgod fülembe vágyad, hogy kívánsz, itt és most akarsz... szád izzó vasként fonódik feltárulkozó nyakamra... láthatatlan bélyegével pecsételve. Szavaid már elvarázsoltak, megsimogattak, életre hívták szunnyadó vágyam..., s most ajkaid érintése felszította a bennem nyugvó parazsat. Lassan lángolni kezd mindenem... kezem arcodhoz érintem, simogatom, lágyan cirógatom. Arcom hajad borzolja, ujjaimmal táncolnak a szálak. Szád finoman mozdul, siklik pontról, pontra.. új és egyre újabb meglepetést okozva bőrömnek. Nyelved segíti kalandozását, vállaimon csúszik érzékiséged. Halkan nyögöm a semmibe, kívánlak... míg csókolsz, kezed tétován útnak indul... kutatva hajlataim, lágyan furakszik átnedvesedett blúzom alá. Az esőtől tapad minden, selymes ujjaid sziluettje kitekint az anyagon át... bőröd melege felitatja nedvességem, siklik minden mozdulat."

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló