Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Egyszer egy francia léghajós - legnagyobb rémületére - nemcsak azt állapította meg, hogy otthon hagyta iránytűjét, de azt is, hogy gyorsan veszít repülési magasságából. Tudta, hogy jó utat tett meg a La Manche csatornán át, de ez volt minden, amit tudott. Amikor a léggömb egy mező közepén földet ért, egy angol úr ment oda, hogy megnézze, jól van-e a léghajós. - Hol vagyok? - kérdezte a francia. - Ön egy léggömbben van egy mezőn - mondta az angol. Mire a francia ezt válaszolta: - Ön könyvelő. - Igen, az vagyok - jött a válasz. - Honnan a csudából találta ki? - kérdezte az angol. A francia mosolygott, és ezt mondta: - Az információ pontos, de használhatatlan!
Talmud
Most múlik pontosan
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam, Egyetlen;
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem...
Villámlik mennydörög
Ez tényleg szerelem!
Ha a minőséget adottnak vesszük, az időpont mindig bizonytalanná válik.
"A csata a legnagyobb műsor, az igazi attrakció. A háború csúcsa, korona a nyomor, a félelemés az éhínség szemétdombjain. A rémült lélek kiszabadítja magát korlátai közül, és erős szárnyakon magasra ível, hogy találkozzon végzetével. Ez a szenvedő civil nagy pillanata. A léleknek soha nem volt alkalma kibontakozni, megmutatni belső gazdagságát; elnyomva porosodott egy iroda mélyén, pénz szűkében nem hághatott szellemi magaslatokra sem, és amikor meglátogatta a szerelem, ő is csak egy pillanatra állt meg az ajtóban, mert rögtön utána jött a gyermek, a házasság, a szűk penészes lakás, a számlák, a verejték, a szárnyaszegett vágyakozás, a nő pedig egyre unalmasabbá vált, megmérgezte életét.
A csatában a szürke civil szembenéz minden félalmével, amelykből akad garmadával, és kimegy csatázni, és a lelke szabaddá válik a nagy élet-halál drámában.
Nem! A lélek nem válik szabaddá. Ez karikatúra. A kiember távol áll attól, hogy szabad emeri lénnyé váljon - őrült, hisztérikus gazember lesz belőle, aki vakon engedelmeskedik másoknak, mert fél önszántából bármit is lépni. Pontosan azt fogja tenni, amit soha életében nem akart, legalábbis nem mert megtenni, de ami egész életében kísértést jelentett számára: öl az életéért.
És mert ezzel halálos veszélynek teszi ki magát, azt képzeli, hogy az élet birtoklása bátor emberré teszi, aki immár elmondhatja magáról, hogy nem élt hiába. Ez a prózai igazság."
"- Egyszerüen lehetetlenség mindent tudni valakiről, különben unalmas lenne. Egy ponton túl bíznod kell a másikban, ez a szerelem.

- Ok, akkor bízz benne, hogy elmondhatsz olyasmit is, amit esetleg nem akarok hallani...mert képesek vagyunk kezelni."
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
"A tudást kerestem, nap mint nap többet tudok, És látván-látom, milyen keserű a tudás! A tudás megbénítja az ember tetterejét, Mert mindenre lehet igent és nemet mondani, Nézőpont kérdése az egész. A cselekvés a tudatlanság következménye. Valahányszor cselekedtem, kihívtam az ég haragját. Így hát resten és egyre többet tudva élek, Jaj, ez a birodalom nem érdemes a Megnyerésre, és jaj, az az Út A tudatlanoknak van fenntartva. De hogyan verhetném ki fejemből A tudást, melynek neve kétségbeesés? "
"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod."
"Eddig a lámpaoltással kezdődött számára a nap elviselhetőbb része, amikor végre elcsendesült a háló, s ő átadhatta magát annak a szelíd fájdalomnak, amely minden este megtalálta, mihelyt álomra hajtotta a fejét. Az önsajnálás zsibbasztó, szinte örömteli percei voltak ezek, s már várta a társtalan meg nem értettség, a céltalan önfeláldozás lassan felgyülemlő könnyeit, melyek lámpaoltás után percnyi pontossággal jelentkeztek. Elég volt arra gondolnia, hogy a többiek már alszanak, s máris kaparta valami a torkát. Ha ezután hazagondolt, akkor az a bizonytalan kapirgáló érzés felkúszott az orrába, majd a szemébe, s mire odáig jutott gondolataiban, hogy mindenki alszik már, otthon is, itt is, egyedül ő forgolódik álmatlanul, addigra kibuggyant szeméből az első könny."
"... a kis még úgy verdes, mint a szív, egy baráti szív; hogy tanúja lesz majd egész életének, s élő pontos tiktakjával végigkíséri örömeit és bánatait;... "

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló