Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
"Elmentél tőlem, és én hagytam menyj csak el! Hiába lett volna minden, ki menni akar, hagyni kell! Mosolyog hozzá az arcom, de mögé senki se néz, játszani a közömbös embert, most látom, milyen nehéz! Ha megkérdeznék tőlem, modnjam meg mit jelentessz nekem? Egy pillanatra zavarba jönnék, és nem tudnék felelni hirtelen! Csak nagy sokára mondanám, hogy egy elmúlt szerelmet! S nem venné észre senki sem, hogy titokban könnyes lett két szemem! és mást lát a két szemem, messze túl a könnyeken, hogy még mindig te vagy a mindenem! S ha megkérdeznék tőlem, mondjam meg mit jelentessz nekem? büszkeségből azt felelném SEMMIT.....csak az egész életem!"
Talmud
„Több mindent TUDOK, mint gondolnád
Több mindent ÉRTEK, mint szeretnéd
Több mindent LÁTOK, mint akarnád
Több mindent SEJTEK, mint sejthetnéd

Félek és nagyon féltelek – eközben szenvedek
Mert tudom, amit érzek nem lehet.
Senki és semmi más nem érdekel kívüled
De már készülök, milyen lesz az élet nélküled

Néhány hónap, s bár nagyon fáj – elmegyek
Mert úgy érzem másként nem lehet
Minden nap könnyekkel fekszem és kelek
Ezt sokkal tovább bírni már nem lehet.

Nem várok semmi mást, de kérlek Te ne bánts,
Arra már ott van egy „szerető társ”
Ma már tudom - milyen gyűlöletben élni,
S hogy megőrülök – minden percben attól félni.

Mit mondhatnék még bármi mást?
Ha egyet kérhetek – mosolyogj rám,
Hogy legyenek szépek az utolsó emlékek
Ha már felejteni nem vagyok képes.”
Mióta elhagytál, azóta szívem száll,
Célba nem talál, csak várva vár.
Fáj még a szó, mit egykor mondtál:
hogy szeretsz, de mégis elhagytál.
"Életünk egy olyan mondat, amit nem mi kezdünk, nem mi fejezünk be: mégis rólunk szól."
"A szerelembe - mondják - belehal, aki él, mégis úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér."
„Néha hallgat mélyen, néha ha akarja mondja keményen, néha,ha úgy tartja szeret, máskor gyűlöli az egészet néha úgy érzi mindenre képes néha tudja, hogy minden csak véges”
"-Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca... -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek... Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe..."
"Elmúlt a jó idő, megtört a rend. És néhány mondat, és egy nevetés dallama visszacseng Elmúlt a jó idő, elment veled S ami itt maradt azt nem nagyon kell nekem."
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
"A tudást kerestem, nap mint nap többet tudok, És látván-látom, milyen keserű a tudás! A tudás megbénítja az ember tetterejét, Mert mindenre lehet igent és nemet mondani, Nézőpont kérdése az egész. A cselekvés a tudatlanság következménye. Valahányszor cselekedtem, kihívtam az ég haragját. Így hát resten és egyre többet tudva élek, Jaj, ez a birodalom nem érdemes a Megnyerésre, és jaj, az az Út A tudatlanoknak van fenntartva. De hogyan verhetném ki fejemből A tudást, melynek neve kétségbeesés? "

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló