Kiemelt kategóriák
»
» Szerelmes SMS
» Születésnap
» Élet
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Az állati őrület és az orgia féktelensége üvöltözésekkel és az eksztázis rikoltásaival, oly démoni magasságokba korbácsolta önmagát, hogy a pokol öbleiből feltörő dögvészes viharként dübörgött és visszhangzott az éjszakai fák között.
Talmud
Küldje be kedvenc idézetét »
Miért van az ha az ember öszinte akkor mindig megbánt valakit? Mit tegyen az aki ha hazudna önmagát megölné?
-Don Juan! Ez az ifjú hölgy, Dona Ana bizonyára különleges teremtés. Szeretnék többet hallani róla!
-Sosem találkozott még olyan nővel, aki szerelemre gyújtja? Míg minden érzéket betölti a lényével, belélegzi, érzi az ízét, látja szemében a születendő gyemekeit, és tudja, hogy a szíve végre otthonra lelt. Vele kezdődik az élete, és nélküle, véget kell, hogy érjen.
-Egy pillanatig se kétlem, hogy egy ilyen szerelem elvesztése nagy fájdalmat okozhat, de miért mond le a reményről? Miért dob el magától mindent?
Ne feledje barátom, hogy a szerelmének ereje, Don Juan szerelmének ereje örök, senki vissza nem utasíthatja.
A szép üveggömb összetört,
nem véd többé gyermek álom
És száz cserép közt sebzett szívvel állsz
tétován.
Ha rád zuhan egy zord világ,
hogy bírnád el gyönge vállal?
Átkozódhatsz
senki nem felel, de érzed: menni kell.
A kérdés csak az:
Az árnyékod hogy lépjem át?
A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
Miért bánt a lelkiismeret?
Hogy száll az ember,
ha földrerántja önmagát?
És hogy lesz szabad,
ha a saját árnyát sosem lépi át?
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és belészeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irígykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!
...Csak kevés embernek adatik meg az életben, hogy igazi múzsája legyen.
Még kevesebbnek, hogy meggyűlöltesse vele magát egy életre...
Az élet elég hosszú, sőt bőségesen elegendőnek kaptuk a legjelentősebb dolgok véghezvitelére, ha az egészet jól osztjuk be; ha azonban dőzsölő és nemtörődöm magatartásunk következtében szétfolyik, ha semmi hasznos dologra nem fordítjuk, az utolsó kényszerhelyzet hatására csak a végén vesszük észre, hogy eltelt, amiről nem is fogtuk fel, hogy telik.
„Tudom milyen ha az ember olyan kicsinek és jelentéktelennek érzi magát amennyire csak lehet,és hogy ez hogy tud fájni belül olyan helyeken amikről nem is tudsz..és mindegy hány pohár chardonney iszol meg a barátnőiddel.Az ágyban minden éjjel aprólékosan végig gondolod hogy mit rontottál el vagy hogyan hihetted egyetlen percre is hogy boldog vagy,hogyan érthetted félre a dolgot,és néha még meg is győzöd magad arrólhogy észhez tér és becsönget hozzád és ezek után bármennyire is sokáig tartott...tovább lépsz....”
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
„A legmélyebb félelmünk nem az, hogy elégedetlenek leszünk. A legmélyebb félelmünk, hogy végtelenül erősek vagyunk. Ez nekünk a fény, nem pedig sötétség, ami legjobban megrémít minket. Ha kicsinyes vagy, az nem szolgálja a világot. Erről nem tud senki, ezért a környezeted nem lesz bizonytalan. Ragyognunk kell, mint a gyerekeknek. Ez nem csak néhányunkban, mindenkiben ott van. És ha ezt a ragyogást szabadjára engedjük, tudat alatt másokra is hatunk, hogy ezt tegyék. Ahogyan megszabadulunk félelmeinktől, a jelenlétünk magától felszabadít másokat.”

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló

info Az oldalon történő látogatása során cookie-kat (“sütiket”) használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Elfogadom