Kiemelt kategóriák
»
» Szerelmes SMS
» Születésnap
» Élet
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
Talmud
Küldje be kedvenc idézetét »
„Hogy mit jelent hattyúnak lenni? Úgy siklani, mint az álom? Fenségesen a tó sima tükrén... És nem menni soha a partra. A szárazon, ahol az emberek járnak, ügyetlen a hattyú. Tán nevetséges is. Ha végigtotyog a parton akkor egy másik madárra hasonlít. Egy libára. Ott kell maradnia a tó tükrén. Némán, fehéren, fenségesen. Nem repülni, pedig madár. Egy dalt tudni, és nem énekelni. Egy életen át, mindhalálig. Emelt fő, hűvös közöny azok iránt, akik a partról bámulnak. És a dal? Soha...”
„Talán a kinyomtatott történet mögött végig ott lapult egy másik, egy sokkal nagyobb, mely a világra hasonlít, azzal, hogy sosem marad ugyanaz, eleve a változás a lényege? Hm!? És a betűk erről ugyanoly keveset árulnak el nekünk, mint a tükör foncsora a tükörkép hátsó feléről, vagy olyan szűk bepillantást engednek csak, mint egy kulcslyuk. Lehet, hogy a betűk csak a fazék fedőjét adják, és alatta ott fortyog - a lényeg.”
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
„Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól.”
Gérard Depardieu: - Mondtam, hogy szerzek másikat, kicsit macerás volt a fiúkkal, de már szunyálnak.
Jean Reno: - Azt mondtam, szabaduljunk meg a rendőrautótól, erre hozol még egyet!
Gérard: - De hát ez másik!
„Ki tudja eldönteni hogy mit kell tenni vagy mit lehet egyáltalán tenni az életünkkel? Amikor nem tudsz dönteni és nem tudod azt sem hogy ki dönthetne, akkor kéne valaki aki odamegy hozzád és azt mondja amit senki más addig, és akkor rájössz hogy IGEN ez a megoldás. De addig amíg ez a személy meg nem talál, addig csak olyan emberekre hagyatkozol akikben nem vagy biztos. hisz kiben legyen biztos az ember ha saját magában sem az.... és ha két emberen múlik a dolog, még nehezebb a döntés hiszen meg kell egyezni, ami mint tudjuk nem az emberiség fő erénye. Pedig az érdekek, ki tudja, lehet hogy egyezőek, csak éppen mi nem látjuk azt... Csak érezzük hogy valamit muszáj tennünk mert ez így egyikünknek sem jó. És annyira erős lehet ez az érzés hogy már-már elgondolkozunk azon hogy engedjük el, felejtsük el, töröljük ki az életünkből. Csakhogy ezt a másik fél tudtára kell adni. De addig ez nem lehetséges amíg az eredeti érzést nem közöljük vele. Emiatt azt hiszem egyetlen megoldás van...a kezdeményezés.”
„A Nyolcadik Felismerés tartalmaz egy figyelmeztetést - kiáltotta Pablo. - Óva int attól, hogy megtorpanjon a fejlődésünk... Ez akkor következhet be, ha az ember elvakultan kötődik egy másik emberhez.”
"Megérezte, hogy elfeledték s ez a feledés nem a szívé, hiszen akkor jóvá lehetne tenni, hanem sokkal kegyetlenebb és véglegesebb annál, egy másik feledés, amelyet jól ismert, mert ismerte a halált."
"…mindannyian mondtunk már zokogva ilyesmit: "nem éri meg, hogy ennyit szenvedjek ezért a szerelemért." Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat. Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk a szenvedni: mert a szeretetben rejlik a növekedésünk magva."

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló

info Az oldalon történő látogatása során cookie-kat (“sütiket”) használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Elfogadom