Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Nincs rossz ló, csak rossz lovas.
Talmud
Sorsunk egybeforr, együtt megyünk tovább.
Az élet viharában te vigyázol rám.
Köszönöm, hogy szeretsz, s hogy hiszel nekem,
S hogy megosztod az életed velem.

A LÓ megtanít szeretni, érezni és küzdeni a céljaidért..!
Élet,
Lovagolni olyan, mint egy gyors motoron repeszteni, amelyik oda megy, ahová akar, nem pedig oda, ahová kormányozom...
Élet,
A lovassport megtanít győzni,
A lovassport megtanít veszíteni,
A lovassport mindenre megtanít...
Élet,
1889. január 3-án Torinóban Friedrich Nietzsche kilép a Via Carlo Alberto hatos számú házának kapuján, talán hogy sétáljon egyet, talán a postára, a leveleiért. Nem messze, vagy akkor már nagyon is messze tőle, egy konfliskocsis csökönyös lovával bajlódik. Hiába noszogatja, a ló nem mozdul, mire a kocsis - Giuseppe? Carlo? Ettore? - elveszíti a türelmét, és ostorával verni kezdi az állatot. Nietzsche a csődülethez ér, s a dühtől nyilván már tajtékzó kocsis kegyetlen színjátéka ezzel be is fejeződik. Az óriás termetű, dús bajuszú úr ugyanis váratlanul a kocsishoz ugrik, és zokogva a ló nyakába borul. Házigazdája viszi haza, két napig mozdulatlanul és némán fekszik egy heverőn, még kimondja a kötelező utolsó szavakat ("Mutter, ich bin dumm"), aztán szelíd háborodottként anyja s nővére felügyelete alatt még tíz évig él. Hogy a lóval mi lett, nem tudjuk.
Élet,
Elnyúltam a hamu-pillérek árnyékába
Te fölemelkedtél arany oszlopokon
Nem szállhatok le már a kín zuhatagába
Mögém került az ég
A halált burkolón
A sötét sorokból kimenekedtem
Vissza nem térhetek sosem
Arcom vonásait mind sóval betemettem
Az elhagyott világ ölén már nincs helyem
Keress a napban
Keress minden homályban
Keress szivedben visszhangot mely senkié
Magadba-számüző unalom hegylánca felett
Csak fölfelé
Egy este London híg ködében
Ifjú csavargót láttam én
Olyan volt mint szerelmem éppen
S egy pillantást vetett felém
Szememre nehezült a szégyen

Követtem a csibészgyerek
Fütyült a kezét zsebre vágva
Úgy jártunk utcát és teret
A megnyílt Vörös Óceánba
Mint Fáraó s a héberek...

E szerencsés királyokon
Tűnődtem mikor álszerelmem
S az akit szeretek nagyon
Összeütköztek mind a ketten
Hűtelen árnyak bánatom

Bánat melyen a pokol állott
Feledés ege nyiss utat
Eltűrnék szívesen haláluk
Eladnák érte árnyukat
Földi szegény hires királyok...

Hajóztunk már eleget eddig
Te szép hajóm emlékezet
Rossz ihatatlan vizek közt itt
Csavarogtunk-e eleget
Szép hajnaltól szomorú estig

Hamis szerelmem ég veled
S eltűnsz már keveredve véle
Te is kit elvesztettelek
Németországban most egy éve
S akit már látnom nem lehet...
Bús szívből énekelni édesen
nehéz dolog, s gyászban vígan nevetni,
a bensőnkkel ellenkezőt tetetni,
búból kacajba csapni hirtelen.

Pedig mindennap ezt kell hogy tegyem,
illik nekem, mert bánatom elrejti,
bús szívből énekelni édesen.

Mert szívemben hordom, elrejtve benn,
a gyászt, minél jobban nem fájhat semmi,
mégis a szóbeszédnek hangját venni,
sírva nevetnem kell keservesen,
bús szívből énekelni édesen.
... amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni.
Csalódás, Szomorú,
A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.
Boldogság,

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló