Kiemelt kategóriák
»
» Szerelmes SMS
» Születésnap
» Élet
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szivemet nyomja mikor a múltba nézek!
Könnyeim hullnak, a párnára borulva sirok egy végtelen könyvet lapozva!
Tudom már elmúlt vége a szépnek,
szépen lassan eltűnnek a képek!
Sebeim maradnak nyitva a világnak, példát mutatva, gátat szabva a hibáknak!
Talmud
Küldje be kedvenc idézetét »
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és belészeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irígykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!
Csókolj lassan, nevess őrülten, szeress igazán és bocsáss meg gyorsan!
Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan.
Lassan járj, tovább érsz.
Simogatsz, becézgetsz, érzem már a lábam között a nedvességet, lassan a hátamra fektetsz és gyengéden levetkőztetsz... Hurrá! Új pelust kapok!
"-Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca... -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek... Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe..."
„...volt néhány jó dolog aminek örültem...
nem felejtem soha el hogy ki volt mindig velem,
azt is mindig tudni fogom ki fordult ellenem.
lógtunk lenn a csajok körül és nem volt egy büdös vasam,
ez volt a király, de sajnos minden elmúlik lassan...”
"Eddig a lámpaoltással kezdődött számára a nap elviselhetőbb része, amikor végre elcsendesült a háló, s ő átadhatta magát annak a szelíd fájdalomnak, amely minden este megtalálta, mihelyt álomra hajtotta a fejét. Az önsajnálás zsibbasztó, szinte örömteli percei voltak ezek, s már várta a társtalan meg nem értettség, a céltalan önfeláldozás lassan felgyülemlő könnyeit, melyek lámpaoltás után percnyi pontossággal jelentkeztek. Elég volt arra gondolnia, hogy a többiek már alszanak, s máris kaparta valami a torkát. Ha ezután hazagondolt, akkor az a bizonytalan kapirgáló érzés felkúszott az orrába, majd a szemébe, s mire odáig jutott gondolataiban, hogy mindenki alszik már, otthon is, itt is, egyedül ő forgolódik álmatlanul, addigra kibuggyant szeméből az első könny."
„A leány eltakart piros arcát fehér kezeivel és lassan, csöndesen sírdogálni kezdett. Az ifjú udvariasan fölkelt, halkan közeledett a hintaszékhez és hirtelen, gyöngéden odahajolt a leány fölé és megcsókolta. Olyan volt ez a csók, mint a pirosan lepergő szeptemberi falevél. Az este enyhe árnyai lopóztak a kertbe és a fáradt csöndbe nem vegyült semmi nesz, csak olykor-olykor egy hulló falevél zöreje s egy csók csattanása...”

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló

info Az oldalon történő látogatása során cookie-kat (“sütiket”) használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Elfogadom