Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
« Első oldal
1
...
of
23
Drágáim éreztétek már úgy , hogy jó a szabadság, de az a kis DE mindig ott van . Mostanában rajtam is előjön . Szeretem azt , hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez , azt teszem, amit akarok, és amikor akarom . Azt eszem, amit szeretek, és amikor éppen megkívánom . De az a fránya DE folyton előbújik ! Talán kezdek beérni én is igaz 40 fölött, de sosem késő! Lehet, most jött el az az idő mikor már tudnék alkalmazkodni, hogy tartozzam valakihez! Vagy ne agy Isten még azt a bűvös karikát is fölhúzzam, amitől eddig kivert a víz, még a gondolatától is . Talán elérkezett az idő arra , hogy alkalmazkodjak .
Mona
Talmud
Sokáig szent meggyőződésem volt, hogy amikor az élettől pofont kaptam az azért van, mert engem utál az egész világegyetem. Szitkozódtam és mindenki hibás volt csak én nem.
Teltek az évek, és a rengeteg ember, könyv, na meg persze a változás (amin minden ember átmegy, mondhatni fejlődik a személyisége) hatására, máshogy kezdtem gondolkodni. Rájöttem, hogy ha csapkodom az asztalt, cifrákat káromkodok és szidok mindenkit, attól a helyzetem nem lesz jobb. Sőt a közérzetem se és a körülöttem élőké sem. (Amit persze sokan nem vesznek észre, hisz annyira lefoglalja őket az önsajnálat)
Rájöttem, hogy ha feladatként és nem átokként nézek a problémákra, meg fognak oldódni. Hit kérdése és akaraté. Hálás vagyok minden gondért és nehézségért, mert erősítik a lelkem. Megmutatják, még mire vagyok képes. Megmutatják, hogy amit hittem, hogy „csak” ennyire vagyok képes, azt még tudom fokozni. Az persze csak grátisz, ha van melletted valaki, aki segít, de nem feltétel. Hisz egyedül, egymagad is képes vagy bármit megoldani.
Ne siránkozz azon, hogy miért pont te… ha ezt teszed, a problémák akkor is meglesznek. Csak nehezebb lesz őket áthidalni. Legalább te könnyíts a nehézségeken azzal, hogy emelt fővel mész neki. Visszanézve pedig irtó büszke leszel majd magadra! MEGÉRI! ÉS KÉPES IS VAGY RÁ!!!
Találomra leszálltam valahol a villamosról, és megint csak találomra felültem egy másik vonalon közlekedő kocsira; a végtelen ostravai kültelkek, ahol csodálatos összevisszaságban egymást éri gyár és természet, mező és szemétdomb, erdőcske és meddőhányó, bérház és falusi porta, különös módon vonzottak és izgattak; újra leszálltam a villamosról, és gyalogszerrel hosszú sétára indultam: szinte szenvedélyesen figyeltem ezt a furcsa tájat, és igyekeztem megérteni lelkét; igyekeztem szavakkal is meghatározni azt, ami egységbe és rendbe fogja ezt az annyira különböző elemekből összetett vidéket; elmentem egy borostyánnal benőtt, idillikus falusi házacska mellett, és az a gondolatom támadt, hogy éppen ezért tartozik ide, mert egyáltalán nem illik a málladozó bérházakhoz amelyek a közelében állnak, sem a hátteret alkotó aknatornyok, kémények és kohók körvonalaihoz; elmentem alacsony szükségbarakkok mellett, amelyek valamiféle telepet képeztek e telepen belül, s egy kicsit távolabb megláttam egy villát, amely piszkos és szürke volt ugyan, de kert és vasrács vette körül; a kert sarkában nagy szomorúfűz nőtt, amely mintha tévedésből került volna erre a vidékre - és mégis, így gondoltam, talán éppen ezért tartozik ide. Izgattak az ellentmondásnak ezek az apró jelei, nemcsak azért, mert bennük láttam a táj közös együtthatóját, hanem elsősorban azért, mert saját sorsom képét fedeztem fel bennük, saját száműzöttségem képét ebben a városban; no és persze: mihelyt beleillesztettem saját sorsomat az egész város objektív keretébe, bizonyos fokig megbékéltem; megértettem, hogy nem tartozom ide, mint ahogy nem tartozott ide a szomorúfűz és a borostyánnal benőtt házacska, mint ahogy nem tartoznak ide a semmibe, az ürességbe vezető rövid utcák, amelyeknek házai mintha mind máshonnan jöttek volna ide, nem tartozom ide, mint ahogy nem tartoztak ehhez a hajdan derűsen falusi tájhoz az alacsony szükségbarakkokból álló csúf városrészek sem, és tudomásul vettem, hogy éppen azért, mert semmiképpen sem tartozom ide, itt kell lennem az ellentmondásoknak ebben a rémes városában, amelynek könyörtelen ölelésében minden összeforrt, ami idegen egymás számára.
Vagyok aki lettem . Nem mondom szép az életem , megjártam e földön a poklot és a mennyet ! A jót elvesztettem a rosszat megszerettem ! Szerettem és szerettek de soha nem egy időben ! Így mivel elmúltam 40 rájöttem a szerelem az nekem túl idegen ! Barátra vágyom nem egyébre ki ha kell átölel s ha kell megnevel ! De nem vágyom sok fellengző szóra ! Nő vagyok én nem gyerek .
Mona
A Hajdúbagosi pusztán lehajtott bánatos fejjel ballagok.
A felhők mögül lopva néznek engem a ragyogó csillagok.

Érzem súlyát fejemen a csepergő esőnek.
Csak buta játéka vagyok az elmúló időnek.

Az öröm helyett mindig a keserű bánat sétál elém.
Csak megyek lehajtott fejjel már azt sem tudom merre tartok én.

A lelkem a bánatban teljesem elmerül.
Eljött az este megint itt vagyok egyedül.
Az üres szobámban az asztalon a toll és a papírlapok várnak.
Lassan írogatok nem vagyok egyedül mellettem ül a keserű bánat.
A megsárgult Hajdúbagosi rónán járok,
csöndes lett és fakó.
Szeretném-e tájat itt hagyni sokszor.
Istenem hogyan is tehetném,
mikor annyira imádom?
Haldoklásában is csak a szépségét látom.

Nagyon csöndes lett novemberben kis falum felett az ég is,
Afrikában mentek a vándormadarak.
Maguk mögött hagytak végtelen nyugalmat.

Az ősz jötte miatt minden fecske búcsút intett nekünk.
Az égbolton egyet sem látok pedig annyira szeretnék.

Hiába nézem egész nap a Hajdúbagosi sárguló tájat.
A szemem villás farkú fecske helyett csak sötét varjat láthat.
A gólya sem vadászik békára a szendergő tájon.
Elmélázom a fán csókolózó vadgerle páron.
Végre eljött ez a nap is . Amire vártam , itt a tavasz és újra éled a természet és vele én is . Magam mögött hagyok minden régit és élvezem az újat , hogy már nem nyomaszt egy rossz kapcsolat árnyéka . Végre túlvagyok rajtad, mint a télen a természet és újra nyílok mint a virágok a réten . Egyedül vagyok de így szebb az élet !
Kedveltelek,szerettelek.
Mindenkiben kerestelek.
Rájöttem,hogy hiába,
Én sem vagyok hibátlan..
Az ember egyedi, egyedüli, önálló és független lény. Senki nem gondolkodik úgy, mint más, mindenkinek célja van, s életútjuk, életcéljuk nem is vág egybe máséval. Mindenki a maga által kiszabott ösvényt rója, aztán csak a véletlen, hogy néha összefutnak ezek az utak valamikor máséval. De ez még nem jelenti azt, hogy ugyanazt, ugyanúgy kell csinálni, mint más. Mert máshonnan jöttünk, más a múltunk, és a bennünk levő elszántság is más és más. Ezért ne MÁS akarj lenni, ne más példáját kövesd, mert nem tudhatod, hogy ami valakinek megoldás, az lehet, téged csak tévútra vezet... nincs két ugyanolyan ember, így nincs két ugyanolyan Sors sem. A találkozások is csak egy időre szólnak.
De tudod mit? Ne hallgass rám, ez az én utam. Hogy jó úton jársz, azt tudni fogod. És érezni. Én érzem. Az én életem az én kezemben van, a megoldást is magamban kell megtalálnom mindenre. Úgy ahogyan neked is.
Volt az életedben olyan dolog, amihez nagyon ragaszkodtál, úgy, ahogy rajtad kívül senki más? Volt olyan dolog ami miatt egyedül Te harcoltál, s rajtad kívül mindenki MÁST akart? Úgy gondolhattad akkor, mindezt széllel szemben tetted, talán megtiportak, meg is aláztak, amiért kitartottál elveid mellett. És lám mégis eljött az a pillanat, magad, de az ellenségeid sem hitték sohasem, hogy egyszer, talán nagyon rövid időn belül, pont Ők lesznek azok, akik azért a MÁS-ért kell hogy harcoljanak, azért, amiért eddig ezt Te tetted. És lehet, hogy az a fa, amit eddig jó alaposan kivágtak, savat öntöttek köré, gyökereit is elvagdosták, soha többé nem fog kihajtani. De mindegy, ez már nem a Te dolgod. A Tiéd csak az, hogy végignézd, hogyan harcolnak azért, amit elpusztítottak. Azért, amiért talán neked sokkal nagyobb energiával kellett volna megdolgoznod. S most hátradőlve az első sorból nézheted, ahogyan kapirgálnak a savval körülöntött, gyökereit elvágott fa körül, hogy hátha találnak még egy élő hajtást, amibe belekapaszkodhatnak.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló