Kiemelt kategóriák
»
» Szerelmes SMS
» Születésnap
» Élet
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Muris, hogy amikor azt mondják valakire, hogy "félénk", legtöbbször mosolyognak. Mintha cuki dolog lenne, valami vicces kis szokás, amit az ember idővel kinő, mint a foghíjas mosolyt, amikor kinőnek a maradandó fogai. Ha tudnák, milyen érzés valóban félénknek lenni, amikor az embernek összerándul a gyomra, izzad a tenyere, vagy képtelen egyetlen értelmes mondatot is kinyögni! Ebben nincs semmi cuki.
Talmud
Küldje be kedvenc idézetét »
Milyen érzés nem érezni semmit?
Apu, hol vagy? Már hazavárlak,
Olyan régen beszéltünk...
Olyan rég kérdezted meg hogy vagyok,
Milyen volt a napom...
Gyere haza, különben megöl a bánat.
Borzalom,amit a hiány művel,
Nem tudom megfogalmazni sem tíz, sem millió betűvel..
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.
Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
Én ilyen boldog sosem voltam talán még
Mert Veled lenni minden percben ajándék.
De ilyen az élet. Minden változik. Mindenki változik. Ez a természet kikerülhetetlen törvénye, amely kihat mindannyiunk életére is. Az ember hibázik, és mégis együtt kell élnie a következményekkel, melyek miatt még az ágyból kikelni is nehéz feladatnak tűnik.
Kicsit türelmetlenek vagyunk ma?” mormolta.
Szarkasztikus megjegyzést fogalmazva felnéztem rá, de az arca közelebb volt, mint amire számítottam.
Arany szemei csak pár centire voltak, hideg leheletét éreztem nyitott ajkaimon. Szinte az ízét is éreztem a nyelvemen.
Nem emlékeztem, mit akartam mondani. Nem emlékeztem a nevemre sem.
Nem adott esélyt, hogy összeszedjem magam.
Ha én dönthettem volna, az időm nagy részét azzal töltöttem volna, hogy Edwardot csókolom.
Semmilyen eddig tapasztalt élményem nem volt ahhoz fogható, ahogy hideg, márványszerű, de mindig nagyon óvatos ajkai az enyémekkel egyszerre mozogtak.
De nem túl gyakran dönthettem én.
Kicsit meg is lepett, mikor az ujjaival a hajamba túrt, és az arcomat az övéhez húzta.
A kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, és azt kívántam, bárcsak erősebb lehetnék- elég erős ahhoz, hogy itt tartsam őt.
Egyik keze lesiklott a hátamon, közelebb vonva kőszerű mellkasához. A pulóvere ellenére a bőre elég hideg volt ahhoz, hogy megborzongjak – kellemes borzongás volt, a boldogság miatt, de a kezeivel kezdett távolabb tartani.
Tudtam, hogy úgy három másodpercem volt, mielőtt sóhajt egyet és gyorsan elfordít magától, és mond valamit arról, hogy erre a délutánra eleget kockáztattuk az életemet.
Az utolsó másodperceimet kihasználva közelebb vontam magam hozzá, szinte felvettem a körvonalait.
A nyelvem hegyével megtaláltam alsó ajkának az ívét, hibátlanul sima volt, mintha polírozva lett volna, és az íze -
Elhúzta a fejem az övétől, könnyedén kibontotta magát az ölelésemből – valószínűleg fel sem tűnt neki, hogy minden erőmet beleadtam.
Mély torokhangon kuncogott egyet.
A szemei fénylettek az - annyira szigorúan fegyelmezett - izgatottságtól.
„Ah, Bella.” sóhajtotta.
„Mondanám, hogy sajnálom, de nem.
Sose azt nézd, hogy milyen hiba van rajtad hanem, hogy jól áll-e!
Ne kívánjon az ember fényes palotát, ki tudja mennyi könny mossa annak ablakát. Nézd a fecskepárt, s megérted a dolgot. Kicsiny fészkük van, s mégis milyen boldogok.
Azt kívántam bárcsak megint betompulnék, de nem emlékeztem, hogy azelőtt ezt hogy
értem el. A rémálom kezdett egyre jobban idegesíteni, és elérte, hogy azokra a dolgokra gondoljak,
amik fájdalmat okoztak nekem. Nem akartam emlékezni az erdőre. Még amikor a képektől reszkettem,
éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel, és elkezd fájni a mellkasomon tátongó lyuk pereme.
Levettem az egyik kezemet a kormányról, és próbáltam vele a mellkasomat fogni, hogy egy darabban
maradjon.
„Olyan lesz, mintha sosem léteztem volna.” A szavak végigsuhantak a fejemben, teljesen eltértek attól
a tökéletes tisztaságtól, ahogy a hallucináció alatt hallottam őket. Csak szavak voltak, hangtalanok,
mint egy nyomat a papíron. Csak szavak, de a lyukat szélesre feszítették, és beletapostam a fékbe,
mert tudtam, hogy nem szabad vezetnem, amíg ez az állapot el nem múlik.Összegörnyedtem, arcomat
a kormánynak nyomtam, és próbáltam a tüdőm nélkül lélegezni.Nem tudom ez mennyi ideig tartott.
talán egy nap, évek múlva - ha már a fájdalom annyira enyhül, hogy már talán el tudjam viselni -
vissza tudok majd emlékezni arra a néhány rövid hónapra, amik az életemben a legjobbak voltak. és ha
lehetséges az hogy a fájdalom annyira enyhüljön, hogy ezt megtehessem, biztos voltam benne, hogy
annyira hálás leszek azért, mint amennyire hálás voltam azokért, amiket adott nekem. Többet, mint
amennyit kértem, többet, mint amennyit érdemeltem. Talán egy nap majd így fogom látni.De mi van
akkor, ha ez a lyuk sosem lesz jobban? Ha a szélei sosem gyógyulnak be? Ha a sérülés végleges és
visszafordíthatatlan?Szorosan összeszorítottam magamat. Mintha sosem létezett volna, gondoltam
kétségbeesetten. Micsoda hülye és lehetetlen ígéret? Ellophatja a képeimet és visszakaphatja az
ajándékait, de ez nem csinálna vissza mindent olyanra, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismertem.
A fizikai jelek voltak a legjelentéktelenebb részei az összefüggésnek. Megváltoztam, belülről már
teljesen felismerhetetlen lettem. Még kívülről is máshogy néztem ki, az arcom beesett, és teljesen
fehér, a lila karikákat kivéve amiket a rémálmok hagytak a szemem alatt. A szemeim sötétek voltak a
sápadt bőrömhöz képest - ha szép lennék és távolról látnám magamat - elmehetnék vámpírnak is. De
nem voltam szép, és valószínűleg inkább egy zombihoz álltam közelebb.Mintha sosem létezett volna?
Ez őrültség. Ez egy olyan ígéret volt, amit sosem tudott volna betartani, egy ígéret, ami abban a
pillanatban megtört, ahogy kimondták.A fejemet a kormánynak ütögettem, hogy eltereljem magam az
élesebb fájdalomtól. Butának éreztem magam, amiért aggódtam azért, hogy megpróbáljam betartani az
ígéretemet. Hol van értelme annak, hogy egy olyan ígérethez ragaszkodunk, amit a másik fél már meg
is szegett? Kit érdekelt, ha vakmerő voltam és ostoba? Nem volt okom hogy elkerüljem a
vakmerőséget, és arra sem hogy ne legyek ostoba.
Szárazon nevettem magamnak, még mindig levegőért kapkodva. Vakmerő a döntésekben - na ez egy
reménytelen dolog volt...A sötét humor elterelte a figyelmemet a fájdalomról. Már könnyebben
lélegeztem, és már hátra tudtam dőlni a székben. Annak ellenére, hogy hideg volt, a homlokom tele
volt izzadtságcseppekkel.Próbáltam a reménytelen javaslatomra koncentrálni, hogy megóvjam magam
a kínzó emlékektől. vakmerőnek lenni a döntéseknél sok kreativitást igényel - talán többet, mint ami
nekem van. de azt kívántam, hogy bárcsak lenne valamilyen mód. talán jobban érezném magam, ha
nem próbálnék egy megtört megállapodásba kapaszkodni minden erőmből.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló

info Az oldalon történő látogatása során cookie-kat (“sütiket”) használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Elfogadom