Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
"Van egy láthatatlan bíró, akit magunkban hordozunk,és akit nem lehet hazugságokkal megtéveszteni. Néma, és mégis beszél, éjjel-nappal szüntelenül halljuk, amint ítélkezik fölöttünk."
Talmud
„Az az éjszaka engem is annyira meglepett mint téged, de veled egy olyan helyre jutottam el, ahol még sosem jártam, miután elaludtál, én csak bámultam azokat az olcsó fénylő csillagokat a plafonon és egy idő után elkezdtek összeállni jellé, és ezek a fura fények kirajzolták az egész kapcsolatunkat, és akkor először minden világosnak tünt, logikus folyamatnak, Te és én voltunk a legjobb terv a világon, és nem én találtam ki, veled úgy éreztem, hogy talán nem kell többet terveznem, mert olyan volt mintha végre élnék, egyszer az életben végre nem kellett megküzdenem a boldogságért, csak úgy megtörtént! Soha semmi nem fog úgy fájni, mint a Te reakciód ugyanerre”
"-Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca... -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek... Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe..."
„Minden kivételes ajándék a mosoly, hiszen: nem kerül semmibe, de szívmelengető. Csak egy pillanatig él, de az emléke megmarad. Örömet szerez, és táplálja a jóindulatot. Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen. Biztatást a csüggedőnek, erőt önt belé. Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi javakat senkinek mindaddig, amíg önként és jó szívvel meg nem ajándékoznak vele. Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek sincs nagyobb szüksége a mosolyra, mint neki...... aki már nem tud mosolyogni!”
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
„Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”
„Először is nem hagyjátok, hogy bárki is uralkodjék a testeteken, lelketeken. Különösen arra ügyeljetek, hogy a gondolataitokra ne rakhassanak béklyót. Az ember lehet szabad, ugyanakkor még jobban megbéklyózzák, mint a rabszolgát. Fületek lehet az embereké, de szívetek soha. Mutassatok tiszteletet a hatalom iránt, de ne kövessétek vakon. Ítéljetek logikusan és ésszerűen, de ne tegyetek megjegyzést. Ne tekintsetek senkit magatok fölött állónak, akármi legyen is a rangja vagy címe. Viselkedjetek tiszteletteljesen mindenkivel, különben bosszút állnak rajtatok. Bánjatok óvatosan a pénzetekkel. Ragaszkodjatok a hitetekhez, akkor mások is meghallgatnak. Ami a szerelmet illeti...az egyetlen tanácsom, hogy legyetek becsületesek. Ez a leghathatósabb eszközötök a szívek megnyitására és elnyerésére.”
„Hozd vissza hát eltűnt időmet, Midőn szívem ily zsenge volt, S bennem folyvást vers-újszülöttek Bő csermelye buzgott-dalolt, Világom még ködben kerengett Minden bimbó csodát ígért, S téptem virágok tengerét, Hol völgyeinkben árja lengett. Semmim se volt – s volt mindenem, Csalódás-vágy ,s igazság-szerelem. Szilaj vágyaknak birodalmát, A boldog-sajgó poklot add, Gyűlölség, szerelem hatalmát, Add vissza ifjúságomat!”
"Mondhatnám ahogy érzem: egyedül én bíztam benned ezen a Földön és ezért rúgtál belém a földön."
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló