Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
„Minden kivételes ajándék a mosoly, hiszen: nem kerül semmibe, de szívmelengető. Csak egy pillanatig él, de az emléke megmarad. Örömet szerez, és táplálja a jóindulatot. Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen. Biztatást a csüggedőnek, erőt önt belé. Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi javakat senkinek mindaddig, amíg önként és jó szívvel meg nem ajándékoznak vele. Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek sincs nagyobb szüksége a mosolyra, mint neki...... aki már nem tud mosolyogni!”
Talmud
„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”
"Mondhatnám ahogy érzem: egyedül én bíztam benned ezen a Földön és ezért rúgtál belém a földön."
"Éltem – és ebbe más is belehalt már."
" - Az a szép, ha szakadatlanul változunk. Mert minden változás haladás, minden állandóság hanyatlás. Megelégedés és beletörődés csak ugyanaz, mint a reménytelenség, és aki megáll és nem akar mássá lenni, az már a halált választotta."
"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod."
"A szerelem él, még akkor is, ha mi belehalunk."
„A belenyugvás csak akkor tökéletes, ha meghiúsult vágyaink tárgya szemünkben már veszít valamit értékéből.”
Megnyílt az Ég!
Pehelyspórákban hullt a szeretet-fény,
Millió lámpa gyúlt
A sötétség titkos éjjelén.
Testet öltött s emberré lett
Az üdvöt sugárzó isteni lény,
S fehér gyolcsokban piheg, mint halvány
Rózsaszirom: a Szűz kebelén.
S gyúlt millió lámpatűz a sötétség éjjelén
S a föld minden zugába betört a lámpa-fény.
Úgy lángol azóta s patakzik szerteszét
Hogy kétezer év sem olthatta el forró szív-tüzét.
E forró lávafényből
Harangot öntött a szeretet,
E harang zugástól megittasult a föld,
A szikla megrepedt,
S meg-megkondul ember szívednek
Elrejtett zugában, halkan, csendesen,
S így szálldogál Karácsony éjjelen
A béke, s megszentelt szeretet.
„Ott feküdtem, nem tudom, mennyi ideig, mellettem az a lány. A keze könnyedén tovább cirógatta megizzadt testemet. Fojtott öröm zsibongott bennem: nem békesség volt, hanem olyasmi, mint amikor a láng ellobbantéval még fel-felparázslik hamu alatt a tűz. Nem haboznék boldognak nevezni bárkit, akinek jutott már osztályrészül valami ehhez fogható (így motyogtam mintegy félálomban), ha mégoly ritkán is ebben az életben (én például csak ez egyszer, most éreztem), s ha mégoly futólag, egyetlen röpke pillanat erejéig is csupán. Az ember mintha megszűnnék létezni, már nem is érzi önmagát, azt se, milyen kicsivé lett, hogy szinte megsemmisült, és ha bárki halandó (így elmélkedtem) csak egyetlen röpke pillanatra is belekóstolhatna abba, amibe én most belekóstoltam, rögvest görbén nézne erre a romlott világra, bántaná, mily szégyenletes a hétköznapi lét, megérezni, micsoda teher ez a halandó test...”

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló