Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Egy angyalt elhagytam, pedig nem akartam,
a szálakat köztünk elvágtam egy karddal.
A józanész nyert, a barátság vesztett,
mert szívemben a szeretet, szerelmet ébresztett.
Talmud
Akarsz engem? Már sokan akartak! Voltak akik háromszor is megkaptak, de még senki sem panaszkodott! Aláírás: a Szívinfarktusod!
Zöld erdőben nem jártam,
Kék ibolyát nem láttam
Nem akart hervadni,
Nem-e kell locsolni?
"A csata a legnagyobb műsor, az igazi attrakció. A háború csúcsa, korona a nyomor, a félelemés az éhínség szemétdombjain. A rémült lélek kiszabadítja magát korlátai közül, és erős szárnyakon magasra ível, hogy találkozzon végzetével. Ez a szenvedő civil nagy pillanata. A léleknek soha nem volt alkalma kibontakozni, megmutatni belső gazdagságát; elnyomva porosodott egy iroda mélyén, pénz szűkében nem hághatott szellemi magaslatokra sem, és amikor meglátogatta a szerelem, ő is csak egy pillanatra állt meg az ajtóban, mert rögtön utána jött a gyermek, a házasság, a szűk penészes lakás, a számlák, a verejték, a szárnyaszegett vágyakozás, a nő pedig egyre unalmasabbá vált, megmérgezte életét.
A csatában a szürke civil szembenéz minden félalmével, amelykből akad garmadával, és kimegy csatázni, és a lelke szabaddá válik a nagy élet-halál drámában.
Nem! A lélek nem válik szabaddá. Ez karikatúra. A kiember távol áll attól, hogy szabad emeri lénnyé váljon - őrült, hisztérikus gazember lesz belőle, aki vakon engedelmeskedik másoknak, mert fél önszántából bármit is lépni. Pontosan azt fogja tenni, amit soha életében nem akart, legalábbis nem mert megtenni, de ami egész életében kísértést jelentett számára: öl az életéért.
És mert ezzel halálos veszélynek teszi ki magát, azt képzeli, hogy az élet birtoklása bátor emberré teszi, aki immár elmondhatja magáról, hogy nem élt hiába. Ez a prózai igazság."
"-Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca... -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek... Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe..."
„Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól.”
„Együtt éltük meg, amit egyedül nem lehetett, vagy, amit egyáltalán nem akartunk átélni!”
„...Mert amíg gumibotot használnak párbeszéd helyett, a szavak ereje felbecsülhetetlen, a szavakban rejlik a lényeg, aki jól figyel meghallja az igazságot, az igazság pedig az, hogy valami nagy baj van ebben az országban. Nem igaz?... 400évvel ezelőtt egy nagyszerű ember örökre az emlékezetünkbe akarta vésni november 5-ét. Emlékeztetni akart minket, hogy a tisztesség, igazság, szabadság nem csupán szavak, hanem lehetőségek. Ha önök nem láttak semmit, ha a kormány bűnei nem ismertek önök előtt, azt mondom hagyják csak feledésbe veszni november 5-ét. De ha látják mit én látok, érzik mit én érzek, vágyják mit én vágyom, kérem, hogy álljanak mellém mához egy évre a parlament kapui előtt! Olyan november 5-ében részesítjük őket, amit sosem felejtenek el!"
De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását... ...Így aztán a kisherceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó!- mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kisherceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kisherceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit nem nyertél az egésszel.
- De nyertem. - mondta a róka - A búza színe miatt...
„A leány eltakart piros arcát fehér kezeivel és lassan, csöndesen sírdogálni kezdett. Az ifjú udvariasan fölkelt, halkan közeledett a hintaszékhez és hirtelen, gyöngéden odahajolt a leány fölé és megcsókolta. Olyan volt ez a csók, mint a pirosan lepergő szeptemberi falevél. Az este enyhe árnyai lopóztak a kertbe és a fáradt csöndbe nem vegyült semmi nesz, csak olykor-olykor egy hulló falevél zöreje s egy csók csattanása...”

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló