|
|
|
|---|---|
 |
|
| (Búcsúvers)
Mikor olvasod e sorokat, Nem találsz testemben lelket, csak romokat. Nem kell rám többé főzni, mosni, Érkezik mostan a halottaskocsi. Az élet része, mi mostan a halál, Gyászruhába öltözött a hollókamadár. Leveti köntösét,leveti sírva, Mikor e sorokat átfutod, én lent leszek a sírban. Nem te tehetsz róla, nem is senki más, Ez ügyekben egyedül csak én vagyok a hibás. Írnék én végakaratot, de nincs nekem semmim, Nincsen semmim, nem sírhatom ki magam senkin. Az emlék múlik, s vele a fájdalom, Búcsúkönnyek azok, mindet utálom. Mint holló gyászba borul-e halálos nap végén, Úgy nyugszom majd én is, szürke sírom mélyén. Veled leszek mindig, lélekben nem hagylak el sosem, Sírkövemen mindig, legyen majd egy totem. Még talán fel sem fogod mi történik velem, Egy utolsó percre fogd meg az én kezem. Megfogtad kezem, egy percre itt is ragadt, Lásd az élet kicsiny, rövid, csak egy pillanat. Érzékeny lelkem volt, kevés az élethez, Nem érdekel többé mások mit gondolnak, mit éreznek. Végre megpihenhetek egy időre, Ne légy miattam kidőlve. Itt nyugszom,itt kelek fel, Itt alszom, ha jön a reggel. Én már többé nem kelek fel, Elsőként tőled búcsúzom el. | |||
|
|
|||
