|
|
|
|---|---|
 |
|
| Sokszor álmodtam már, hogy hallom lépteid
Halk hangod hazudta a suttogó szél Régóta várom már, hogy foghassam kezeid Reszket a szívem, ha tiédhez ér. De felkelt a nap, az álom messze szállt a fénnyel Éberen fekszem az ágyamban egyedül Kezemben egy régi, gyűrött fényképpel Szememben könnyek, fájdalmam nem enyhül. Menekülnék én, ha tehetném, ezerszer De a veszteség kínzó bilincsébe zár Nem hullnak a láncok hiába mentél el Falak zárnak tőled, mint ősrégi vár. De mégis láttalak, egy pillanat csupán Mégsem feledem jól ismert arcodat Újra álmatlan éjjelek csapdáján Keresztül keresem végre a kiutat. Felkavartad a nyugodt állóvizet S most kínok rabja vagy, érzem te is Tovább zúzni két szerelmes szívet Nem lehet, felemészt a bűntudat engem is. Felkerestelek, s láttam nem változott semmi Te is szeretsz még engem ugyanúgy Nem tudtam, mit kellene most ilyenkor tenni Hogy ne ismételje meg magát a múlt. De ekkor szíved az enyémmel dobbant S ember lettél egy pillanat alatt A lelkemben valami újra mgemoccant Hozzám értél és végtelen lett a pillanat. Karodba zártál, megállt a világ S együtt töltöttünk egy csodás napot De kegyetlen ez a fényes álomvilág Felejthetetlen emlékül csak ennyit adott. Az óra ütött, s a szíved újra megállt Számon utolsó, forró csókod égett A csodás nap nyomtalanul tovaszállt De lelkemben égő, vérző sebet tépett. Egyedül fekszem az ágyamban megint A pillanat eltűnt, és te már nem élsz A hold sötét árnyat sző odakint De nem félek többé, hisz örökké bennem élsz. (Buffy and Angel) | ||||
| ||||
