|
|
|
|---|---|
 |
|
| Ne vádoljunk senkit a multért, A vád már úgyis hasztalan. Talán másképp lehetett volna, - Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett, - De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet. Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot, Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyit minden bánatot... Leolvasom sáppadt arcodról A rád erőszakolt hitet És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!... | ||||
| ||||
