|
|
|
|---|---|
 |
|
| „Ott feküdtem, nem tudom, mennyi ideig, mellettem az a lány. A keze könnyedén tovább cirógatta megizzadt testemet. Fojtott öröm zsibongott bennem: nem békesség volt, hanem olyasmi, mint amikor a láng ellobbantéval még fel-felparázslik hamu alatt a tűz. Nem haboznék boldognak nevezni bárkit, akinek jutott már osztályrészül valami ehhez fogható (így motyogtam mintegy félálomban), ha mégoly ritkán is ebben az életben (én például csak ez egyszer, most éreztem), s ha mégoly futólag, egyetlen röpke pillanat erejéig is csupán. Az ember mintha megszűnnék létezni, már nem is érzi önmagát, azt se, milyen kicsivé lett, hogy szinte megsemmisült, és ha bárki halandó (így elmélkedtem) csak egyetlen röpke pillanatra is belekóstolhatna abba, amibe én most belekóstoltam, rögvest görbén nézne erre a romlott világra, bántaná, mily szégyenletes a hétköznapi lét, megérezni, micsoda teher ez a halandó test...” | ||||
| ||||
