|
|
---|---|
Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Ha behunyom szemem, még látom arcodat. Hallom a hangod, s érzem az illatod. Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok. Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak, Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek. Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet, És feledni hogy mennyire szerettelek, Feledni hogy a sebek még sajogva égnek, S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek, Mert feledni téged hogy tudlak én. Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom, És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el, hogy jobb lesz majd a holnapom. De ez csak álom nem valóság, mert nekem nem jutott már más, csak a fájdalom és a bús magány. Ez lett a végzetem nekem. | |||
|
|||