Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Megtanulom a nevüket, a szívembe zárom őket, aztán elmúlik. Többé már nincs. Mindig magányosnak éreztem magam, mert a szívem nem tarthatta meg a kincseit.
Talmud
Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly’ becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
Az utóbbi időben ritkulnak álmaim. Azt olvastam lélektankönyveim egyikében - sok pszichológiát olvasok, meg akarom érteni az érthetetlent -, hogy ahogy öregszik az ember, egyre kevesebbet álmodik. Lassacskán, úgy tűnik, én is egyenesbe jövök.
És nem megmondta a Mama, hogy eljő az Ítélet Napja (annak a csillagzatnak a neve keserűség lesz és ők mindannyian skorpióktól ostoroztatnak) és egy angyal egy pallossal?
Bárcsak ma lenne az a nap és jönne már Jézus, de nem egy báránnyal meg a pásztorok görbe botjával, hanem kövekkel teli kézzel, hogy szétmorzsolja a nevetgélőket és vihogókat, hogy gyökerestől kitépje a gonoszt és elhallgattassa a visítozását - egy rettenetes Jézus: véres és igazságos.
És bárcsak ő lehetne a pallosa és a karja.
Hozzád, de szívesen repülnék ó, hogy csókolnálak lázas hévvel
Ölelő karjaid bilincsében, szép szemeid tekintetével.
Édes csókot ígérnek ajkaid, ajkamra ízesen tapadnak.
Ó, mennyire várok, a pillanatra vágyom, magamhoz vonjalak.
Odaadóan szerettem ezt a férfit, több mint 3 siralmas éven át. Életem magasan legrosszabb évei voltak,a legrosszabb karácsonyok, a legrosszabb szülinapok, könnyekbe és váliumba fulladó szilveszterek. A szerelmes esztendők voltak életem legsötétebb napjai,mindez azért mert szerelmes voltam egy férfiba, aki nem szeret viszont..és soha nem is fog!
Tutajos pedig arra gondolt, hogy a nyárban megismerte az utakat, amelyeket a tél eltakart, mégis azokon kellett járni; megkeresni, megtalálni, le nem térni. A nyár a bölcső és a tipegés, de a tél a nagy iskola és a próbatétel.
Visszanézett még egyszer a ködös, messze náderdőbe, s most úgy érezte: nem hagy itt semmit, sem jót, sem rosszat, mert csak a szemét kell behunynia, és megzendül körülötte életének az az ideje, amelyben megsimogatta a napsugár, elöntötte a szenvedély, szélesen nevetett, és összetörten, sírva gyötrődött, miközben hol simogatta, hol szöges ostorral verte szívét, de a férfiak útjára terelte: a téli berek.
Nagy lett a csend, mintha az öregember megállította volna a pillanatot. Megállította volna a szétvillódzó gondolatokat, s azokat is leültette volna a tűz mellé, hallgatni s azzal foglalkozni, ami van, hogy milyen szépen is együtt van most e három ember. Mellettük alszik a hűség, a levegőben a csend, s a szívükben a béke.
... de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt - talán kezdettől fogva, mint a jóság, simogató örök vágya, hogy elmúljon, a mi harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú ás a fájdalom üszkei felett... ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett mozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; amiben nincs más, csak Szeretet...
Ez az az idő, amikor az ég és a föld összeér a sötétségben, a valósággal az álmokkal, a múlt a jelennel s az élet a halállal, amelyeknek nem tudni, hol vannak a határai.
Ez az az idő, amikor összefolyik a mozgás a mozdulatlansággal, a szín a színtelenséggel, a van a ninccsel, a ma a holnappal, a lehető a lehetetlenséggel, és a gondolatok is úgy mozognak, mintha semminek nem lenne sem neve, sem értelme; amikor a magányos ember rádöbben önmagára, csodálatos emberi valóságára, s ugyanakkor arra is, hogy ez a valóság alig valamivel kevesebb vagy valamivel több a semminél.

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló