Kiemelt kategóriák
Idézet keresése
Idézetekben
Szerzők között
Ok
Az a szenvedés hogy élek, nélküled létezem de minek,
Irántad érzett szerelmem soha nem adnám oda senkinek.
De már kifolyt sok szép dolog az idő rongyos, foltos zsebein
És az elvarratlan szálak nem gyógyítják beforratlan sebeim.
Talmud
Már nincs helyünk itt Isten országában
Vélünk mostohán bánt édes szép hazánk
Mert az ősi viszály, amit menteni kár
Sose hagyta, hogy félelem nélkül békén éljünk
De az annyira fáj, hogy az otthoni táj
Csak egy emlék lesz, mit a szívünk mélyén őrzünk
Tizenkét éves lehetett, amikor az apja váratlanul elhagyta a családot. Franz sejtette, hogy valami komoly dolog történt, de édesanyja semleges és szelíd szavakba burkolta a drámát, hogy ne zaklassa fel a fiát. Aznap együtt mentek a városba, s induláskor Franz a kapuban észrevette, hogy anyja lábán felemás cipő van. Pánikba esett, figyelmeztetni akarta az anyját, de félt is, hogy észrevételével megbántja. Így aztán eltöltött vele két órát a városban, s egész idő alatt képtelen volt levenni a szemét a lábáról. Ekkor sejtette meg először, mi a SZENVEDÉS.
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és belészeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irígykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!
Mivé lettél ember?
Neved gyilkos fegyver
Merre tartunk innen?
Arra válasz nincsen

De eljöhet a változás
Egy jó ügyért az áldozás
De az ébredés messze még
Amíg elhiszed ez épp elég.

Legyen a Föld jobb hely mint volt!
Hagyjuk el már ezt a kort!
Ahol a béke túl kevés,
Jöjjön el az ébredés!
Adjon Isten minden szépet,
Irigyeknek békességet,
Adjon Isten minden jót,
Hazug szájba igaz szót.

Hontalannak menedéket,
Éhezőknek eleséget,
Tollat író kezébe,
Puját asszony ölébe.

Legényeknek feleséget,
Szegényeknek nyereséget,
Áfonyát a havasra,
Pisztrángot a patakba.

Istenhitet a pogánynak,
Hű szeretőt a leánynak,
Szép időben jó vetést,
Szomorúknak feledést.

Sarkvidékre hideg telet,
Az árváknak jó kenyeret,
Fegyvereknek nyugalmat,
Szelíd szónak hatalmat.

Betegeknek egészséget,
Fuldoklóknak reménységet,
Vitorlának jó szelet,
Napfényből is öleget.

Jó lövést az ordasokra,
Nyíló ajtót vaskapukra,
Vándoroknak fogadót -
Isten adjon minden jót!
Adjon az új év,
amit a régi nem adott:
nevető örömet, édes bánatot;
adjon az is, aki még nem adott,
hidegben meleget, melegben árnyékot;
kálváriánkban könnyű keresztet,
szőlőtőkénkre nehéz gerezdet,
ha száraz a mezsgye adjon az ég,
bőséges esőt, de ne legyen jég;
fagyosszentek ne hozzanak veszélyt,
gazdaszívekben ébresszenek reményt;
minden haragos béküljön jóra,
kaszálókon viruljon pünkösdirózsa;
adjon az isten mindig jó napot,
templomainkban áldásos papot;
ültessenek a kertbe legalább egyet,
teremjenek fáink roskadva meggyet;
búzatáblákba kevesebb egeret,
adjon az isten puha kenyeret;
adjon nekünk, ha nem is kérünk,
boldog szerelmet, ameddig élünk.
"Örökre el kell vetnie az illúziót, aminek már egyéves korában szerte kellett volna foszlania: hogy a szülői karok oltalmában senki és semmi nem bánthatja őt. A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély képzelet játéka csupán. Meghalt az utolsó, legnagyobb védelmezője, és immár végképp egyedül van, olyan egyedül, mint még soha életében."
"Az emberek nem jobbá, csak okosabbá válnak. Amikor okosabb vagy, akkor sem hagyod abba a legyek szárnyának tépkedését, csak jobb okot találsz rá."
"Jártam már itt ezelőtt, de mikor és hogyan nem tudom. Ismerem a füvet az ajtón túl, az édes friss illatot, a sóhajok hangját, a fényeket a parton. És te az enyém voltál ezelőtt, hogy milyen régen talán nem tudom. Megtörtént ez már így ezelőtt? És az idő kavargó röpte nem lesz-e képes életünkkel visszaadni a szerelmünket a halál ellenére. Éjjel és nappal egy kis örömöt adni. Még egyszer."

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó
Vicc ajánló